Kemény István
Legyen ősz, a sarkon forduljon be
a Szűz, hajakosarában félig aludjon
a Matróz. Soha, soha ne hangozzon
el a Föld! Föld!, ússzon sunyi nőivel
el a Föld-föld, úgyis csak baj volt
vele mindig. Keljen akár föl a
Szomszéd hájfeje a kerítése mögül,
inkább mint se a nap, se a szomszéd.
Legyen úgy, ahogy a múltkor már
kialakult, tudod, amikor azokat a
reklámalakokat egyszerre csak ott
láttuk a Vázán.
Ugyanakkor az Ócskás lejegyezendő
szavai híján fiai nélkül maradjon
a régi helyen, a Ponyván: ahogyan
élt. Legyen a súly, hogy ne vigye
el őket a szél. De a Súly, vagyis
a súlyok, vagyis a lovas Úr, vagyis
a lovagi szándék: leszorítani,
hozzálovagolni a Földet a földhöz,
ez ugyanúgy elenyésszen, ahogy a
vita közben az Ügy maga a vita
teteje közelében a maradék meredeken
elfúl.
Legyen ott, odalent, a mese eredeti
színhelye közelén túl, de a hadiipari
titkos területeken igenis innen a
Realitás. Hiszen a mese eredeti szín-
helye véres, a valamikori tudományon
az átok az úr, s már a jövendő ócska-
piacain is ott tapogat a Barbár.
De a Hölgy, az idős még ül a házban
a maga évszázada emlékeivel, a köny-
veivel, amiket ajándékba hagytak
neki ott valaha a barátai, a Szerzők.
Hát legyenek az ő szavai az a pont,
a bizonyosság, az, ami van, van:
„A realitásokat is el kell... hiszen
ezek, értsd meg, ezek a mi kabaláink...
ez a reggelid is meg az ostoba újság
meg a reklámok is, ahogy ez a rengeteg
ócska de igazi tárgy is, amitől ilyen
a lakásom... így minden egész. És
kijöhetnél gyakrabban kicsi fiam, épp
csak, hogy időnként hadd lássanak itt is
valami mozgást, férfit a háznál. Félek.”
Csakis az legyen a Csúf, ami
valamivel az egyedüllétnél is
szomorúbb, de ami még nem, legyen
az a Szép, és legyenek ezek az
igéi.
