Takard föl arcát, és elém borulva
Rémítsen el a hulla.
Mint férfi néz most is reám még!
Megtette a halál már a magáét.
Új életébe süpped, önmagába,
S csöppet se bánja
Se bosszumat, se bűnét - mind a kettő
Számára meddő,
S a változás ünneplő-ijedelmes
Lázában elvesz.
Mit ér, hogy a halál s a vére most a
Sértéseit és szégyenem lemosta?
Bár gyermekek volnánk, mint réges-régen
Künn a cserénynél és a réten -
A vétke s a Sors nem nyomná az elmém,
Könnyen viselném.
Itt állok, ő meg fekszik. Mit akarsz hát?
Takard el arcát.
Robert Browning
Kosztolányi Dezső fordítása
Azután
2007.09.20. 07:13 | Madelaine | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://madelainevraie.blog.hu/api/trackback/id/tr33170858
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
