madelaine

Charles Dickens: Gólyahír Doktor

Olcsójános vagyok, vásári kereskedő, apám neve Gólyahír Vili volt. Országúton születtem, s mert a doktor olyan derék jó ember volt, hogy pénzt se fogadott el, csupán egy teástálcát, iránta való hálából Doktornak kereszteltek. Így lett a nevem Gólyahír Doktor.

Jelenleg zömök testalkatú, középkorú férfiú vagyok, kordbársony térdnadrágot és ujjas zekét viselek, amelyiknek folyton hátracsúszik a madzagja. Hiába rángatom helyre, nyomban meg­ereszkedik, mint a hegedű húrja. Legszívesebben fehér kalapot hordok, nyakam köré pedig szeretek csak úgy lazán és könnyedén egy sálkendőt kanyarítani. Ülő helyzetben érzem magam a legjobban, és ha egyáltalában kielégíti valami az ízlésemet a személyi cicoma terén, akkor az egy sor gyöngyházgomb! Hát így festek én életnagyságban.

A kordélyom hágcsóján állva csavartam el a feleségem fejét. Úgy bizony. Fiatal suffolki lány volt, az egész pedig Ipswichben, a vásártéren ment végbe, pontosan szemben a gabonakeres­kedő boltjával. Figyelmes lettem rá, amint odafent egy ablakból nagyon is méltányolta tevé­keny­ségemet. Ez egy szombati napon történt. Nyomban megtetszett nekem, és azt mondtam magamban: ha még eladó, enyém lesz ez a kedves jószág! Következő szombaton aztán a szekeremmel ugyanott ütöttem tanyát, ahol az előző héten, és pompás jókedvemben ugyan­csak kitettem magamért: egész idő alatt rengett a kacagástól mindenki, közben pedig egymás után adogattam el a portékámat.

Végül előhúztam a mellényzsebemből egy selyempapírba burkolt apró tárgyat, és ekkép fűztem mondókámat (miközben felkacsintottam az ablakban álló leányzóra):

- Most pedig, szépséges angol hajadonok, íme, egy árucikk, utolsónak tartogattam a mai vásárra, és egyedül csak nektek ajánlom fel, nem adnám oda más emberfiának, még ha ezer fontot[1] ígérne is érte. Ugyan mi lehet? Ejnye, megmondom hát, micsoda. Színaranyból ké­szült, nincs rajta törés-hasadás, lyukas a közepe, és erősebb minden bilincsnél, amelyet valaha is kovácsoltak, noha kisebb, semhogy beleférne a tíz ujjam bármelyike. Igen ám, de hát mind­ezen felül mi még? Figyeljetek, elárulom: ez egy jegygyűrű. Most pedig azt is megmondom, mit csinálok vele. Ezt a gyűrűt nem adom el pénzért. Annak adom oda közületek, szépséges hajadonok, aki elsőnek neveti el magát, azután meglátogatom holnap reggel, mikor pontosan fél tízet üt az óra, és magammal viszem egy sétára, hogy kihirdettessük a lagzit. - A lány odafenn elnevette magát, és megkapta a gyűrűt. Mikor reggel aztán beállítottam hozzá, ezzel fogadott: „Ó, istenem, maga volna az? Hát komolyan gondolta?”

- Én vagyok bizony - mondtam -, és nagyon is komolyan gondoltam, és tiéd vagyok mindörökre!

Így hát összeházasodtunk, miután háromszor kihirdettek - ami, mellesleg szólva, pontosan az olcsójánosok módszere, és megint csak arra vall, mennyire áthatják az olcsójánosok szokásai az egész társadalmat.

Nem volt rossz asszony, csak heves természetű.

Milyen gyönyörűséges lehetett volna az életünk! Megvolt a tágas kordélyunk, kívül tele­aggatva a nagyobb terjedelmű árucikkekkel - az ágyunkat is alászíjaztuk, mikor úton voltunk -, volt egy vasfazékunk, egy kondérunk, kályhánk a hidegebb időjárásra, kéménnyel, lógós polcunk, szekrényünk, egy kutyánk és egy lovacskánk. Kell ennél több? Az ember letér egy árnyas ösvényről valamelyik gyepes tisztásra, vagy megáll az útszélen, kipányvázza hű lovát, hadd legeljen kedvére, tüzet rak az előtte ott járt vándor hamurakásán, megfőzi a jó birka­tokányt, és nem cserélne még a francia császárral sem! De éljen a szekereden egy házsártos asszony, aki folyton szitkozódik és raktárod legkeményebb portékáit vagdalja a fejedhez, akkor mi haszna az egésznek? Szeretném tudni!

A dologban az volt a legrosszabb, hogy született egy kislányunk, én meg a szívem mélyéig szeretem a gyerekeket, de ha a feleségemre rájött a bolondóra, akkor ütötte-verte a csöppséget.

Zsófika igazán bátor kislány volt. Odaadóan szerette szegény apját, noha olyan kevésben lehettem segítségére. Zsófikának csodálatosan dús, ragyogó fekete haja volt, és természetesen göndörödő fürtökben omlott a vállára.

Amint már elmondtam, igazán bátor kislány volt.

- Legközelebb ne vedd úgy a szívedre, édesapám - súgta a fülembe nemegyszer még lángvörös arcocskával, csillogó szemében még könnyekkel -, ha nem sírok hangosan, akkor tudnod kell, hogy nem is fáj olyan nagyon a verés. De még ha hangosan sírok is, csak azért teszem, hogy anya abbahagyja, és elengedjen.

Más tekintetben azonban az anyja nagyon jól gondját viselte, a kislány ruhái mindig tiszták voltak és csinosak, az asszony fáradhatatlanul mosott rá.

Egészségtelen, rossz volt az időjárás, mikor odalenn jártunk a mocsaras vidéken, azt hiszem, ennek tudható be, hogy alattomos lázak támadták meg Zsófikát.

Az olcsójános-üzlet rosszabbul ment, mint amióta az eszemet tudom, minden összejátszott ellenünk, és teljesen kifogyott a pénzünk. Egyik este - akkoriban, mikor Zsófika olyan rosszul volt - nem maradt más hátra: vagy lemondunk ételről, italról, vagy megállunk a szekérrel, és meg­nyitom a boltot, amit meg is tettem.

Nem tudtam rávenni drága gyermekemet, hogy lefeküdjék, sem hogy eleresszen, őszintén szólva ezt meg se próbáltam, nem vitt volna rá a lélek, így hát karomon a nyakamba csimpasz­kodó kislánnyal léptem ki a kocsi hágcsójára. Harsány nevetés fogadott, és egy bamba képű süvölvény (gyűlölöm is emiatt) nyomban rálicitált Zsófikára.

- Adok érte két pennyt!

- Ide figyeljetek, falusi nagyokosok - mondtam, közben olyan volt a szívem, mint mázsás kő a zsineg végén -, figyelmeztetlek benneteket, hogy nem hagyom nyugton a pénzeteket a zsebe­tekben - viszont olyat adok érte, hogy ezentúl szombat esti bérfizetéskor imádkozni fogtok, hadd találkozzunk újra, hátha jut még nektek valami az árumból. Csakhogy nem jut ám, így aztán jobb lesz, ha most közlitek, ki mire vágyik ma este!

- Előbb azonban hadd mondjam el, miért ölel át engem ez a kislány. Nem vagytok rá kíváncsiak? Akkor is megmondom. Ez egy tündérke, aki belelát a jövendőbe. Mindent meg tud súgni nekem rólatok, előre megmondja, megvesztek-e valamit, vagy elálltok a vásártól. Nézzük hát, kell-e fűrész. Nem, azt mondja, nem kell nektek, túlságosan ügyetlenek vagytok, semhogy használni tudnátok. Máskülönben itt van ez a fűrész, élethossziglan áldást jelentene egy ügyes fickó kezében, négy shilling[2] az ára... odaadom három és félért... háromért... kettő és félért... kettőért... sőt másfélért... No, most megkérdem tőle, mi az, amit igenis kívántok. (Ekkor odasúgtam a kislánynak: „Olyan forró a kis fejed, csillagom, biztosan nagyon fáj.” Zsófika pedig ki se nyitotta ólmos pillájú szemecskéjét, úgy felelte: „Csak egy kicsit fáj, édesapám.”) Aha, ez a kis jósnő azt mondja, egy zsebkönyvet akartok. Akkor meg miért nem bökitek ki? Itt van, la. Tessék, nézzétek meg! Kétszáz lapja van, aki nem hiszi, számolja utána; szépen megvonalozva a kiadásaitok feljegyzésére, hozzá örökké tartó, hegyes iron, ezzel beírhatjátok, kétpengéjű tollkés, ezzel kivakarhatjátok, mellé egy könyvecske nyomtatott tabellával, ezzel kiszámíthatjátok minden bevételeteket, és egy összecsukható szék, hogy legyen mire ülnötök, mikor számolásra adjátok a fejeteket. Állj! És egy napernyő, hogy ne süssön a hold az arcotokba, ha szuroksötét éjszaka van, mikor rászánjátok magatokat a szá­molásra. Most pedig nem azt kérdem, milyen sokat ígértek mindezért, hanem milyen keveset. Milyen kevésre gondoltok? Ne szégyelljetek kimondani, mert a kis jósnőm már tudja úgyis - ekkor, mintha súgnék neki valamit, megcsókoltam Zsófikát, ő pedig visszacsókolt. - Ejnye, azt mondja, nem gondoltok többre, mint három és egynegyed shillingre! El se hittem volna, még rólatok sem, ha nem ő mondja. Három és egynegyed shilling! Beleértve a nyomtatott számoló tabellát, amelynek segítségével egészen évi negyvenezer forintig kiokumulálhatjátok a jövedelmeteket! Évi negyvenezer mellett sokalltok három és egynegyed shillinget! Na, hát akkor megmondom, erről mi a véleményem! Annyira megvetem a negyedshillinget, hogy el se fogadom, inkább odaadom három shillingért az egészet. Így, ni. Három shilling... három shilling... három shilling! Senki többet? Nesze neked, szerencsés fickó!

Minthogy egyáltalán nem licitált senki, körös-körül mindenki rávigyorgott mindenkire, köz­ben suttyomban megsimogattam Zsófika arcát, és megkérdeztem tőle, vajon nem érzi-e, hogy gyenge vagy kábult. „Nem nagyon, édesapám - felelte. - Nemsokára elmúlik úgyis.” Elkaptam tekintetemet szép szelíd szeméről, és minthogy nem láttam mást olajlámpásom világánál, mint csupa vigyorgó ábrázatot, folytattam mondókámat az olcsójánosok módján. - Hol az a mészá­ros? (Bánatos szemem sarkából épp megpillantottam a csődület szélén egy tenyeres-talpas mészároslegényt.) Azt súgja a tündérkém, a mészárosé a szerencse! Merre van?

Fülsiketítő kurjongatás közepette előretaszigálták az iruló-piruló legényt, az meg nem tehetett egyebet, zsebébe nyúlt, és megvette az egész garmadát. Általában, akit így kiszemelek, hat közül legalább négy úgy érzi, kötelessége, hogy megvásárolja az összeválogatott portékát. Ezután egy másik tételt állítottam össze, emennek szakasztott mását, és ezt fél shillinggel olcsóbban akasztottam rá valakire, ilyesminek mindig nagy a sikere. Azután a női készletet kínáltam fel, a teáskanna - teáspikszis - üveg cukortartó - fél tucat kiskanál és csésze - össze­állí­tást, és egész időn át az előbbiekhez hasonló kifogások örve alatt egy-két pillantást vetet­tem szegény kislányomra, vagy szóltam hozzá néhány szót. Éppen mikor a második női kész­let tartotta lenyűgözve a körülálló bámészkodókat, éreztem, amint Zsófika kissé felhúzódz­kodik a vállamra, hogy végiglásson a sötét utcán.

- Mi bajod van, drágám?

- Semmi bajom, édesapám. Egyáltalában semmi. De amott nem egy gyönyörű szép temető az, amit látok?

- De igen, drágám.

- Csókolj meg kétszer, édesapám, és fektess le, hadd pihenjek annak a temetőnek selymes zöld füvén.

Zsófika feje a vállamra hanyatlott, én meg visszabotorkáltam vele a kocsi belsejébe, és odaszóltam a feleségemnek:

- Gyorsan! Csukd be az ajtót! Nehogy belásson az a röhögő népség!

- Mi történt? - kiáltott fel az asszony.

- Ó, te szerencsétlen - mondtam neki -, soha többé nem rángatod már a hajánál fogva az én kis Zsófikámat, mert elszállt tőlünk az égbe!

Lehet, hogy keményebbre sikerültek ezek a szavak, mintsem szándékoltam, de ettől az időtől fogva a feleségem egyre csak emésztette magát, órák hosszat elült a kocsiban, vagy bandukolt mellette karba tett kézzel, földre szegezett szemmel. Addig ment ez így, míg meg nem halt.

Természettől fogva érzékeny ember lévén, rettentő magányosnak éreztem magam ezután. Legyűrtem ugyan magamban ezt az érzést a vásárok idején, minthogy fenn kellett tartanom a jó hírnevemet (nem is szólva arról, hogy saját magamat is), de ha egyedül bandukoltam, csak rám nehezedett, és két vállra fektetett. Ebben a lelkiállapotban voltam, amikor megismerked­tem egy óriással. Talán fennebb hordom az orrom, és nem elegyedek szóba vele, ha nem érzem magam annyira magányosnak. Mert az országutat járók törvénye az öltözködésnél szab határvonalat. Aki más mezt ölt, hogy megélhessen, azzal nemigen keveredhetünk. Ez az óriás pedig rómainak öltözött, mikor kiállt a közönség elé.

Lomha fiatalember volt, biztos azért, mert a keze olyan messze esett a lábától. Kicsi volt a feje, a kicsiben meg kevés lakozott, gyenge a szeme, és gyenge a térde, mindenestül meg, ha ránézett az ember, csak azt érezte: sem a csontja, sem az esze meg nem támogatja ezt az embert. Azért megnyerő fickó volt, noha kissé félénk; akkor ismerkedtünk össze, mikor két vásár között kifogta a lovát és leszerszámozta. Rinaldo di Valescónak hívták, valódi nevén Csicsóka Kázmérnak.

Ez az óriás, vagyis Csicsóka, titokban elárulta nekem - megesküdtem rá, nem adom tovább -, mennyire elviselhetetlenül terhes számára az élet, nem csupán behemót termete miatt, hanem mert a gazdája olyan kegyetlenül bánik a mostohalányával, aki süketnéma. A kislány anyja meghalt, nincs egy teremtett lélek, aki pártját fogná, és durvák hozzá. Azért utazik csupán a gazda vándorcirkuszával, mert nincs kire hagyni, és az óriás, vagyis Csicsóka, nagyon is úgy véli, a gazdája már nemegyszer megpróbálta útközben elveszteni a gyereket.

Mikor meghallottam az óriás, vagyis Csicsóka elbeszélését és azt is, hogy annak a szegény kislánynak gyönyörű hosszú fekete haja van, és hogy gyakran rángatják a hajánál fogva, sőt meg is verik, belepte valami a szememet, nem láttam keresztül rajta még az óriást sem.

A gazdát Mimnek hívták, igen durva alak volt, ismertem, néhányszor beszéltem már vele. Szekeremet künnhagytam a város szélén, közönséges magánemberként mentem el a vásárra, és mialatt javában folyt a mutatványosok előadása, addig-addig keresgéltem a lakókocsik mögött, míg végül rábukkantam arra a szegény süketnéma kislányra, amint ott szunyókált, nekivetve hátát egy sáros kocsikeréknek. Éppen annyi idős volt, mint a saját kislányom lett volna, ha azon a szomorú estén szép fejecskéje nem hanyatlik a vállamra.

Hogy rövidre fogjam, beszéltem bizalmasan Mimmel, miközben Csicsóka két előadása közt javában verte a gongot a bámész népségnek. Ezzel álltam eléje:

- Ugyancsak terhedre van az a lány. Mit kívánsz érte?

- Egy nadrágtartót - felelte.

- Hát ide figyelj - kaptam a szón -, hozok neked a kocsimról fél tucatot a legfinomabb nadrágtartóimból, aztán magammal viszem a lányt.

- Akkor hiszem, ha látom - jelentette ki Mim. Nosza, siettem, ahogy tudtam, nehogy meg­gondolja magát, és megkötöttük a vásárt.

Boldog napok virradtak mindkettőnkre, mikor aztán útra keltünk a kocsimon Zsófikával. Rögtön elneveztem Zsófikának, hogy mindig a saját kislányomat lássam benne. Az ég jó­voltából hamarosan eljutottunk odáig, hogy kezdtük megérteni egymást, amikor a gyerek látta, milyen őszintén szívemen viselem a sorsát. Rövid időbe telt, és bámulatosan megszeretett engem.

Kacagtatok volna, ha látjátok, amint tanítani próbáltam Zsófikát. Eleinte segítségemre voltak - sohasem találnátok ki, micsodák - az országúti mérföldkövek! Volt egy skatulyám, tele az ábécé nagybetűivel, egyenként csontlapocskákra pingálva; aztán, ha azt mondtam, hogy utunk célja WINDSOR, odaadtam Zsófikának ugyanebben a sorrendben a megfelelő betűket, közben pedig rámutattam a királyi kastélyra. Máskor meg kiraktam számára a szekér betűit, és a szót ráírtam krétával a kocsira. Megint máskor sorra került GÓLYAHÍR DOKTOR, és rátűztem a megfelelő feliratot a mellényemre. Az emberek, akikkel találkoztunk, néha megbámultak és kinevettek, de törődtem is vele, az volt a fontos, hogy Zsófika értse, miről van szó. Meg­ér­tette, hosszú, türelmes munka és sok vesződség árán, azután már, higgyétek el, ment minden, mint a karikacsapás. Eleinte bizony előfordult, hogy engem nézett szekérnek és a szekeret királyi kastélynak, de ez elég hamar elmúlt.

Megvoltak a jelzéseink is, százával. Nemegyszer ült előttem a kislány, és törte a fejét, hogyan közöljön valamit velem, ami éppen eszébe ötlött, hogyan kérjen magyarázatot valamire, amit meg akart érteni; ilyenkor annyira hasonlított a gyermekemre - hozzászámítva a közben elmúlt éveket -, hogy félig-meddig elhittem, ő az, és azt próbálja elmondani nekem, hol járt odafenn az égben, és mi mindent látott az óta a szerencsétlen este óta, amikor elröppent. Csinos arcocskája volt, és most, hogy senki sem ráncigálta ragyogó sötét haját, és mindig takarosan járt, valami elmondhatatlanul megható báj ömlött el külsején, amitől a szekerem rendkívül békés, nyugodt - de korántsem kedélytelen hajlékká vált.

A mód, ahogy megértette szemem minden rebbenését, valóban meglepő volt. Olyankor, mikor este árusítottam, benn ült a kocsiban, a kívül állók számára láthatatlanul, s ha bekukkantottam hozzá, tekintete mohón tapadt arcomra, és nyomban odanyújtotta nekem pontosan azt a portékát, amelyikre szükségem volt. Ilyenkor tapsolt és nevetett örömében. Ami meg engem illet, mikor ilyen vidámnak láttam, és emlékembe idéztem, milyen volt, mikor először rábuk­kantam, az a kiéhezett, összevissza vert, rongyos kis jószág, aki ott aludt, hátát nekivetve a sáros kocsikeréknek, olyan jókedvem kerekedett, hogy nagyobb hírnévre tettem szert, mint valaha - és Csicsóka (más néven Mim Vándoróriása) számára egy ötfontos bankót hagyomá­nyoz­tam a végrendeletemben.

Ez a boldog élet a szekér hátán eltartott, míg Zsófika tizenhat éves nem lett, mikor is egyre gyakrabban merült fel bennem a gondolat, hogy nem tettem meg mindent, ami kötelességem iránta, és azon kezdtem töprengeni, milyen magasabbrendű tanításban kellene részesülnie, mint amilyet én nyújthatok neki. Sok könnyet hullattunk mindketten, amíg sikerült meg­értetnem vele, mi a nézetem, de ami helyénvaló, az helyénvaló, és sem könnyek, sem nevetés meg nem másíthatja.

Így hát egy napon kézen fogtam Zsófikát, és elmentem vele a Süketnémák Intézetébe, Londonba, és mikor odajött az az úr, hogy beszéljen velünk, így szóltam hozzá:

- Megmondom, uram, mi hozott önhöz. Nem vagyok én más, csak egy olcsójános, az utóbbi években mégis sikerült borús napokra félretennem egy keveset. Ez itt az egyetlen lányom (fogadott gyermekem), és nem találhat nála süketebbet vagy némábbat. Tanítsa meg a leg­többre, ami megtanítható, a lehető legrövidebb idő alatt; jelölje meg, mibe kerül, én benne vagyok, leszúrom az árát. Nem alkuszom le egyetlen garast sem, ellenben hálásan megtetézem egy fonttal, ha elfogadja. No!

Az az úr elmosolyodott.

- Jól van, jól - mondta aztán. - De tudnom kell előbb, mit tanult már a lánya. Hogyan érteti meg magát vele?

Bemutattam neki ezt is, és Zsófika sok mindenfélének leírta a nevét nyomtatott betűkkel, aztán élénk társalgásba bocsátkoztunk, Zsófika meg én, egy történetkéről. Ez a történet abban a könyvben volt, amit az az úr megmutatott neki, és a kislány elolvasott.

- Ez igazán rendkívüli - mondta az úr -, úgy értsem, ön volt eddig a lány egyetlen tanítója?

- Én voltam, bizony, az egyetlen tanítója, uram - szögeztem le -, persze saját magán kívül.

- Akkor - szólalt meg az úr, és ennél kedvemre valóbb szavakat nem mondott nekem még soha senki - ön derék ember, és jó ember!

Ezt Zsófikával is megértette, ő meg erre megcsókolta az úr kezét, tapsolt, nevetett és sírt egyszerre.

Négy ízben voltunk mindössze annál az úrnál. Mikor feljegyezte, hogy hívnak, és megkér­dezte, hogy az ördögbe sikerült szert tennem a Doktor névre, akár hiszitek, akár nem, kiderült, miszerint ő maga nem más, mint anyai ágon unokaöccse tulajdon annak az orvosnak, aki után engem elneveztek! Ez még jobban megpecsételte barátságunkat, és az úr ezekkel a szavakkal fordult hozzám:

- Nos hát, Gólyahír Doktor, mondja meg, mit szeretne, mit tudjon még a fogadott lánya.

- Szeretném, uram, ha fogyatékossága csak a lehető legcsekélyebb mértékben rekesztené ki őt az egészséges emberek világából. Szeretném, ha tökéletes könnyedséggel, sőt élvezettel tudna elolvasni mindent, amit csak írtak.

- Ejnye, jó ember - vetette ellen az úr, tágra nyitva a szemét -, erre még jómagam sem vagyok képes!

Értettem a tréfát, elnevettem magam, és megfelelően kijavítottam, amit mondtam.

- Mi a szándéka a lánykával azután? - kérdezte az úr kétkedő tekintettel. - Magával viszi a kocsiján mindenfelé az országban?

- A kocsiban, uram, csakis a kocsiban. Tudja, magánéletet él majd, benn a kocsiban. Eszembe se jutna, hogy mások elé teregessem a fogyatékosságát. Semmi pénzért nem mutogatnám.

Az úr bólintott, látszott rajta, helyesli, amit hall.

- Nos hát - mondta -, el tudna szakadni tőle két teljes évre?

- Ha ezzel a javát szolgálom... igen, uram.

- Van aztán még egy kérdés... - az úr Zsófika felé vetett egy pillantást. - Vajon ő el tud válni öntől két esztendőre?

Nem tudom, ez volt-e a dolog súlyosabb része (mert a másik már épp eléggé nehezemre esett), de ezen bizony sokkal keservesebben estünk túl. Végül azonban Zsófika belényugodott, és megállapodtunk abban, hogy elválunk egymástól. Hogy mennyire lesújtott mindkettőnket, amikor ez ténylegesen bekövetkezett, és egyik sötét este otthagytam a lányomat a kapuban, azt nem mesélem el. Azt azonban tudom: erre az estére emlékezve soha többé nem léphetem át annak az intézetnek a küszöbét másképp, mint fájó szívvel, torkomat fojtogató könnyekkel.

Magamra hagyatva keltem útra ezután a szekéren, de ez mégsem az a régi magányosság volt, mert határát lehetett szabni, ha mégoly sokáig kellett is várnom rá, és mert ha nagyon nyomta lelkemet a bánat, arra gondoltam, hogy Zsófika hozzám tartozik, én meg őhozzá. Minthogy folyton terveket szőttem arra az időre, mikor visszatér hozzám, néhány hónap múlva új kocsit vásároltam, és mit gondoltok, mi volt a szándékom vele? Megmondom. Kiterveltem, hogy felszerelem polcokkal, rajtuk könyvek lesznek, ezeket majd Zsófika olvasgatja, és lesz benne egy szék, ahol én üldögélek majd, nézem, amint olvas, és arra gondolok, hogy én voltam az első tanítója. Nem volt a dolog sietős, a felszerelést teljesen a saját elgondolásom szerint és felügyeletem alatt eszkábáltattam össze, és íme, emitt állt az ágya, függönyökkel, amott az olvasóasztalkája meg az íróasztala, másutt szép sorjában egymás mellett a könyvei, képekkel és képek nélkül, kötve és kötetlenül, arany metszéssel és egyszerű köntösben, ahogy éppen össze tudtam szedni a vásári tételekből szerte az országban. És mikor már összeszedtem annyi könyvet, amennyi szépszerével elfért a kocsimban, egy új terv fogamzott meg a fejemben, ez pedig, amint kiderült, lefoglalta időm s figyelmem jó részét, és átsegített a két esztendő minden nehézségén.

Anélkül, hogy zsugori természetű lennék, szeretem, ha bizonyos dolgok az enyémek. Nem kívánnék például társas viszonyba lépni veletek az olcsójános-szekeremmel. Nem mintha nem bíznék meg bennetek, de mert jobb szeretem, ha a magaménak tudom. Hasonlóképpen ti meg inkább azt szeretnétek, ha a tiétek volna. Nos hát, egy amolyan féltékenységféle rágta a lelkemet, mikor elgondoltam, hogy ezeket a könyveket már sok-sok ember elolvasta Zsófika előtt. Úgy tetszett: ezáltal nem tarthatja magát igazi tulajdonosuknak. Így aztán befészkelte magát a fejembe a kérdés: nem tudnék-e vajon előteremteni egy újonnan készült könyvet, kifejezetten Zsófika részére, amelyet ő olvasna először?

Tetszett nekem ez a gondolat, nagyon tetszett, és minthogy sohasem voltam az a legény, aki hagytam, hogy meddő maradjon egy ötlet, munkához láttam.

Gyakran sajnáltam, hogy Zsófika soha nem láthatott a kocsi hágcsóján, és soha nem hallotta, ahogy beszélek. Úgy gondoltam, az volna a leghelyesebb, ha azzal kezdeném a könyvét, hogy elmondok egyet-mást magamról, és némi ízelítőt kap abból, ahogy a portékámat árulom. Így talán fogalmat alkot majd magának arról, milyen kiváló vagyok ezen a téren.

No, jó. Miután elhatároztam, hogy írni fogok, most már a címen törtem a fejem. Hogyan oldot­tam meg ezt a fogas kérdést? A következőképpen: a legnehezebb volt megmagyaráznom annak idején a kislánynak, hogyan jutottam hozzá, hogy Doktornak tituláljanak, amikor nem vagyok az. Végezetül úgy éreztem, bármennyire igyekeztem is, nem sikerült tökéletesen megértetnem vele a dolgot. Bízva azonban a két év alatt bekövetkező fejlődésében, úgy gon­dol­tam, számíthatok a megértésére, ha majd rákerül a sor, és elolvassa saját kezem írását, ahogy lejegyeztem. Aztán eszembe jutott, hogy megpróbálom megtréfálni, és majd meg­figye­lem, hogyan fogadja. A fogadtatás elárulja, megértett-e engem.

Először ugyanis annak kapcsán tisztázódott kölcsönös félreértésünk, hogy Zsófika egy ízben megkért: írjak fel neki valamilyen orvosságot. Azt hitte, orvosdoktor vagyok. Így gondol­koztam tehát: ha ennek a könyvnek azt a címet adom: „Receptjeim”, és ha Zsófika felfogja, hogy a receptjeim csupán a szórakoztatására és érdeklődése kielégítésére valók - arra, hogy jólesően megnevettessem, vagy jólesően megríkassam -, az ragyogó bizonyítéka lesz mind­kettőnk részére annak, hogy legyőztük nehézségeinket. A dolog tökéletesen sikerült. Mert mikor Zsófika meglátta a könyvet, ahogy elkészíttettem - kinyomtatva és bekötve -, amint ott feküdt az íróasztalán a kocsiban, és elolvasta a címét: „Gólyahír Doktor Receptjei”, egy pilla­natig csodálkozva bámult rám, majd átlapozta a könyvecskét, és gyöngyöző nevetésre fakadt, aztán megtapogatta saját érverését, miközben rázta a fejét, utána meg forgatta a lapokat, és úgy tett, mintha figyelmesen végigolvasná, és csókot dobott felém a könyvvel, és a szívéhez szorította mindkét kezével. Életemben még elégedettebb nem voltam.

Ez a könyv lefoglalta minden szabad időmet. Végül elkészült, és a két év is elszaladt a többi után, amely előtte ment el, és hogy hová lett, ki tudná megmondani? Elkészült az új kocsi is - kívül szép sárgára pingálva, karmazsinpirossal cifrázva, és sárgarézből volt minden verete. Az öreg lovacskát fogtam be eléje - az olcsójános-szekér elé ugyanis új lovat vettem, mellé pedig felfogadtam egy fiút -, aztán kimosakodtam, hogy elmenjek Zsófikáért. Napsütéses, hideg idő volt, a lakókocsik kéményei füstölögtek mind - egy üres telken álltak lecövekelve odaát Wands­worthban, ahol megláthatjátok őket, ha nincsenek úton, a Délnyugati vasútról. (A városból kifelé menet a jobb kézt eső ablakon át kell kinézni.)

- Gólyahír barátom - mondta az az úr az intézetben, miközben kezet fogott velem -, örülök, hogy látom.

- Márpedig alig hiszem, uram - mondtam -, hogy ön félannyira örül az én látásomnak, mint én az önének.

- Nagyon hosszúnak érezte az időt, ugye?

- Ha tényleges hosszát veszem, akkor még ezt sem mondhatnám, csakhogy...

- Tyű, ezt jól kezdi, barátom!

Meghiszem azt, hogy jól kezdtem! Zsófika felnőtt hölggyé érett. Milyen csinos volt, milyen értelmes, kifejező a tekintete! Rögtön tudtam, tényleg hasonlítania kell a saját gyermekemre, különben sohasem ismertem volna fel, amint ott állt nyugodtan az ajtóban.

- Nagyon felindult... - szólalt meg barátságosan az az úr.

- Érzem, uram - mondtam -, hogy nem vagyok egyéb, mint egy faragatlan tuskó a durva ujjasomban.

- Én meg úgy érzem - mondta az az úr -, hogy ön emelte ki ezt a lánykát a nyomorúságból, és hozta össze a vele egyívásúakkal. De miért beszélgetünk itt csupán mi ketten, mikor olyan jól elbeszélgethetnénk vele is? Szólítsa csak meg, ahogy mindig szokta.

- Olyan durva fickó vagyok, uram, az ujjas zekében, - mondtam -, ő meg egy olyan szépséges hölgy, és olyan nyugodtan áll ott az ajtóban.

- Próbálja csak meg, hallgat-e a régi jelre - tanácsolta az úr.

Összebeszéltek ketten, hogy örömet szerezzenek nekem. Mert amint megadtam a régi jelt, Zsófika hozzám szaladt, térdre omlott előttem, karját kitárta felém, és szeméből kicsordult az öröm és szeretet könnyáradata. Mikor pedig kézen fogtam és felemeltem, átkarolt, és a nyakamba borult, aztán hosszú ideig ott maradt. Fogalmam sincs róla, nem pityeredtem-e el magam én is, míg aztán mindhárman leültünk, hogy hangtalanul elbeszélgessünk, ez meg olyan volt, mintha a mi kedvünkért valami lágy, jóleső anyag terült volna az egész világra.

Így tehát tervem minden részét siker koronázta. Megelégedés és boldogság kísérte két kocsimat, mikor a kerekek végiggördültek az úton, és kitartott mellettünk olyankor is, mikor megállt a két kocsi.

Valamit azonban kifelejtettem a számításomból.

Odalent jártunk éppen Lancasterben; két estén át jóval az átlagon felüli forgalmat bonyolí­tottam le, ott, azon a tágas téren, egy kőhajításnyira Ravasz uram kocsmájától és vendég­fogadójától, a Három Címertől és a Koronától. Mim Vándoróriása, vagyis Csicsóka véletlenül szintén ott próbált szerencsét a városban. Ezúttal rangosan megadták a módját. Itt szó sem volt cirkuszi kocsiról. Zöld kárpittal bevont előszobán át jutott be az ember Csicsókához, egy nagy árverési csarnokba.

Elmentem a szóban forgó helyiségbe, kongott az ürességtől, csupán dohos szag terjengett benne, no meg Csicsóka: ott kuksolt egymagában egy vörös pokrócon. Ez kapóra jött nekem, minthogy bizalmasan, négyszemközt óhajtottam egy-két szót váltani vele. Így szóltam hozzá:

- Csicsóka, sokat köszönhetek neked, ezért megemlékeztem rólad a végrendeletemben egy ötfontos bankóval. Vegyük azonban elejét a sok huzavonának, nesze négy és fél font kész­pénzben, ez megfelel a te felfogásodnak is, és így nyomban rendezhetjük a dolgot.

Mielőtt elhangzott ez a kijelentés, Csicsóka olyan fancsali ábrázattal ült ott, mint egy hosszú római szurokfáklya, amelyet elfelejtettek meggyújtani, erre az elismerésre azonban úgy felragyogott a képe, hogy az felért nála egy parlamenti szónoklattal.

Amit viszont valójában kibökött a Vándoróriás, vagyis Csicsóka, az így hangzott:

- Gólyahír Doktor - igyekszem szó szerint idézni szavait, de a legcsekélyebb reményem sincs rá, hogy érzékeltetni tudnám elhaló hangját -, ki az az idegen fiatal legény, aki állandóan ott kódorog a kordélyod körül?

- Az az idegen legény? - ismételtem a kérdést, és azt hittem, leányt akart mondani, Zsófikára célozva, de minthogy nehezen forognak agyának kerekei, eltévesztett egy szótagot.

- Doktor - felelt az óriás olyan szánalmasan, hogy még egy meglett férfi szeme is könnybe lábadt a hallatára -, ha gyenge is a felfogásom, annyira mégsem gyenge, hogy ne tudnám, mit mondok. Ismétlem tehát: az az idegen legény!

Kiderült, hogy Csicsóka, akinek ha kedve szottyant egy kis mozgásra - ami ritkán fordult elő -, kénytelen volt olyankor sétálgatni, amikor senki sem bámulhatta meg ingyen, vagyis az éjszaka kellős közepén vagy hajnaltájt, két ízben látta azt az ismeretlen fiatalembert, amint ott ténfergett a kocsim környékén.

Ez kissé kibillentett az egyensúlyomból. Ugyanúgy sejtelmeim sem volt róla akkor, mi mindent jelenthet ez számomra, mint ahogy önöknek sincs most, de mondhatom, kihozott a sodromból! Pirkadatkor lesbe álltam, sőt mi több, meg is láttam a fiatalembert. Jól öltözött, jóképű fickó volt. Ott őgyelgett a két kordélyom közelében, s úgy figyelt rájuk, mintha őrköd­nék felettük, aztán röviddel napfelkelte után sarkon fordult, és elment. Utána kiáltottam, de nem fordult hátra, meg se rezzent, egyáltalában nem vett tudomást rólam.

Egy-két órával később elhagytuk Lancastert, és útban voltunk Carlisle felé. Másnap hajnalban ismét kilestem, és kerestem az idegen fiatalembert, de nem láttam sehol. Következő reggel azonban újfent kilestem, és ott állt megint. Most is rákiáltottam, de csakúgy, mint először, a legény semmi jelét nem adta, mintha ez zavarba hozná. Ez szeget ütött a fejembe. Ezek után különböző módon és más-más időben figyeltem meg - felesleges bővebben kitérnem erre -, míg végül rájöttem, hogy az idegen fiatalember süketnéma.

Alaposan feldúlt ez a felfedezés, mert tudtam, hogy az intézetben, ahol Zsófika tanult, fenntartottak egy osztályt fiatalemberek részére is (s köztük nem egy igen jómódú volt), és így morfondíroztam magamban: „Ha a lánynak tetszik a fiú, mi lesz velem? Mi végre dolgoztam annyit, mi lesz a terveimből?” Abban a reményben - be kell vallanom önzésemet -, hogy Zsófika talán mégsem kedveli a legényt, elhatároztam: ennek a végére járok! Sok próbálkozás után végül véletlenül jelen voltam, mikor egyszer künn a szabadban összetalálkozott a két fia­tal. Egy fenyőfának dőlve néztem végig az egészet, tudtukon kívül. Megrázó találkozás volt, mindhármunk részére. Megértettem minden szavukat, csakúgy, mint ők maguk. A sze­mem­mel hallgattam ki őket, hisz az idők folyamán úgy kiélesedett a szemem a süketnémák beszédére, mint a fülem a beszélni tudó emberek hangjára. Megtudtam, hogy az ifjú egy nagy kereske­del­mi vállalat alkalmazottjaként Kínába készül, ugyanúgy, mint annak előtte az apja. A körül­ményei megengedik, el tudna tartani egy asszonyt, és azt akarja, Zsófika legyen a felesége, és menjen vele Kínába. A lány állhatatosan rázta a fejét: nem! A fiú megkérdezte, tán nem szereti őt. Ó, igen, mélységesen szereti - válaszolt Zsófika -, csakhogy nem tudná soha cser­ben­hagyni az ő szeretett, jóságos, nemes, nagylelkű és mit tudom én, még mi minden apját (vagyis engem, az ujjas zekében járó olcsójánost), és vele marad - áldja meg az Isten! -, noha meghasad a szíve. Ekkor keserves sírásra fakadt Zsófika, és ez aztán eldöntött mindent. Határoztam.

Amíg a lelkem mélyén háborogtam amiatt, hogy Zsófika szereti a fiatalembert, eszeveszetten haragudtam Csicsókára. Szerencséje, hogy már megkapta az örökségét, mert gyakran megfor­dult a fejemben: ha nem ártja bele magát az a gügye óriás, eszem ágába se jutna tépelődni és gyötrődni a fiatalember miatt. De amint megtudtam, hogy Zsófika szereti az ifjút, amikor láttam, hogy sír miatta - más képe lett az egész dolognak. Lelkemben azonmód kibékültem Csicsókával, és összeszedtem magam, hogy úgy cselekedjek, ahogy mindnyájunk szempontjá­ból helyes.

Zsófika addigra már elvált a fiatalembertől (mert eltartott néhány percig, amíg megemberel­tem magam), az ifjú pedig nekivetve hátát egy másik fenyőfának - volt ott garmadával -, kezébe temette arcát. Megérintettem a vállát. Amint felpillantott és meglátott, így szólt a maguk süketnéma módján:

- Ne haragudjon, kérem.

- Nem haragszom, fiam. A barátja vagyok. Jöjjön velem.

Otthagytam a könyvtárkocsi lépcsője lábánál, és egyedül mentem fel. Zsófika éppen a könnyeit szárítgatta.

- Te sírsz, drágám.

- Igen, apám.

- Miért?

- Fáj a fejem.

- Nem a szíved fáj?

- Mondtam, hogy a fejem, apám.

- Gólyahír Doktornak van receptje erre a fejfájásra.

Zsófika elővette a „Receptjeim” kötetet, és erőltetett mosollyal nyújtotta felém, látva azonban, hogy meg sem moccanok, és komolyan nézek rá, csendesen letette a könyvet ismét, és feszült figyelemmel szegezte rám tekintetét.

- A receptem nem ott található, Zsófika.

- Hol van akkor?

- Itt van, kedvesem.

Bevezettem leendő ifjú férjét, kezébe tettem a kezét, és csupán ennyit mondtam nekik:

- Íme, Gólyahír Doktor utolsó receptje. Egész életre szóló javallat! - azután szedtem az irhámat, ahogy tudtam.

Mikor elérkezett az esküvő napja, életemben először és utoljára kabátot öltöttem (kék színe volt, ragyogó gombokkal), és magam vezettem az oltárhoz Zsófikát. Csupán mi hárman voltunk jelen meg az az úr, aki abban a bizonyos két esztendőben gondját viselte a lányom­nak. A könyvtárkocsiban rendeztem meg a négyszemélyes lakodalmi ebédet. Galambpástétom volt, pácolt sonka meg szárnyaspecsenye, a hozzá illő zöldségfélékkel és a legfinomabb italokkal. Kivágtam egy beszédet, azután az az úr köszöntött fel bennünket, tréfáink úgy repkedtek, mint a rakéták. Beszélgetés közben elmagyaráztam Zsófikának, mi a szándékom; elhatároztam, hogy megtartom a könyvtárkocsit lakókocsinak olyankorra, mikor nem vagyunk úton, és megőrzöm részére a könyveit mind, úgy, ahogy vannak, amíg vissza nem jön értük.

Zsófika tehát elutazott ifjú férjével Kínába; nehéz volt a búcsú, belesajdult a szívünk. A legénynek, akit felfogadtam néhány éve, szereztem másik gazdát, így most megint, mint hajdanában, mikor meghalt a gyermekem s a feleségem, egyes-egyedül róttam az országutat, vén lovacskám mellett baktatva, vállamon az ostornyéllel.

Zsófika sok levelet írt nekem, én is sokat írtam neki. Az első esztendő vége felé kissé bizonytalan kézírással ez állt az egyikben: „Drága apám, nincs egy hete, édes kislánykám született. Máris olyan jól vagyok azonban, hogy szabad megírnom neked ezt a pár sort. Édes jó apám, remélem, a gyermekem nem lesz süketnéma, de ezt most még nem tudhatom.” A válaszomban burkoltan érdeklődtem utána, minthogy azonban Zsófika soha nem tért vissza erre a kérdésre, úgy éreztem, biztosan szomorú lenne a közlendője, és többé nem érintettem a dolgot. Hosszú időn át rendszeresen váltottunk levelet, később aztán kevésbé rendszeresen, Zsófika férjét ugyanis áthelyezték máshová, jómagam pedig folytonosan vándoroltam. Gondolatban azonban folyton együtt voltunk, akár jött levél, akár nem.

Öt év és jó néhány hónap telt el, amióta eltávozott Zsófika. Még mindig én voltam az olcsó­jánosok koronázatlan királya, népszerűbb, mint valaha. Egész ősszel pazarul ment a vásár, és 1864. december 23-án, mikor megérkeztem Uxbridge-be, Middlesex grófságban, már az utolsó szálig kiárusítottam minden portékámat. Így hát könnyűszerrel, kényelmesen felbak­tattam vén lovacskámmal Londonba, hogy ott töltsem a karácsonyestét és karácsony napját, magányosan a tűz mellett a könyvtárkocsimban, utána meg beszerezzem vadonatúj árukészle­temet mindenféléből, hogy megint eladjam, és legyen pénzem.

Jól értek a főzéshez, és most elmondom, mit teremtettem össze a könyvtárkocsiban, karácso­nyi vacsorára: egy hatalmas bifsztekpuddingot, két vesével, egy tucat osztrigával és egy marék gombával töltve! Olyan ez a pudding, hogy menten kibékül tőle az ember az egész világgal! Miután kellőképp kiélveztem a puddingot, és elmosogattam, lecsavartam a petróleumlámpa lángját, leültem a kályha mellé, és figyeltem, ahogy a tűz fénye megvilágítja Zsófika könyvei­nek gerincét.

Zsófika könyvei olyannyira felidézték magát Zsófikát, hogy egészen világosan magam előtt láttam megható arcocskáját, mielőtt elszundítottam a tűz mellett. Ez lehetett az oka, amiért egész időn át, amíg szunyókáltam, úgy tűnt, mintha Zsófika csendesen ott állna mellettem, karján süketnéma gyermekével. Úton voltam, aztán meg letértem az útról mindenfelé, északra, délre, keletre, nyugatra, és mindenütt, állandóan mellettem állt Zsófika, süketnéma kislányával a karján. Mikor hirtelen felriadtam, még mindig úgy éreztem, ott áll mellettem, akár egy pillanattal előbb, álmomban.

Ami felébresztett, az valódi zaj volt, és a kocsi lépcsője felől eredt. Egy gyermek könnyű, gyors lépteit hallottam, amint kapaszkodik felfelé. A gyermeki lépések nesze valamikor annyira ismerős volt, hogy egy röpke pillanatig azt hittem, mindjárt feltűnik egy pirinyó kis szellem.

Csakhogy egy valódi kisgyerek keze érintette az ajtó külső kilincsét, aztán fordult a kilincs, és résnyire kinyílt az ajtó, és egy valódi kisgyerek kukucskált be rajta - egy óriási fekete szemű, mosolygós, bájos kislány.

Miközben nyíltan rám szegezte tekintetét, a csöpp kis jószág levette parányi szalmakalapját, és homlokába hullottak dús, sötét fürtjei. Aztán szólásra nyílt ajka, és kedves hangján ezt mondta:

- Nagypapa!

- Ó, istenem - kiáltottam fel -, tud beszélni!

- Tudok bizony, drága nagyapám! Azt mondták, kérdezzem meg, kire hasonlítok.

Egy pillanattal később Zsófika borult a nyakamba, férje pedig a kezemet szorongatta, miközben eltakarta arcát, és alaposan össze kellett szednünk magunkat mindnyájunknak, amíg legyűrtük meghatottságunkat. Mikor aztán végre túl voltunk ezen is, megláttam, amint a bájos kislány kedvesen, fürgén, mohó igyekezettel mond valamit az anyjának azzal a jelbeszéddel, amelyre először én tanítottam Zsófikát, kicsordultak szememből a boldogság és megrendülés könnyei, és végigperegtek orcámon.