Salman Rushdie:
Gyermekkorom könyvet és kenyeret csókolgatva telt.
Az volt ugyanis a szokás, hogy ha valamelyikünk kezéből véletlenül kiesett egy könyv vagy egy csapáti (a vajjal kent, háromszög alakúra szelt kovászos kenyeret nevezik így), akkor a vétkesnek nemcsak fel kellett vennie a földről, hanem meg is kellett csókolnia az elejtett könyvet vagy kenyérszeletet, mintegy bocsánatképpen az ellene elkövetett otromba tiszteletlenség miatt. Mivel pedig ugyanolyan figyelmetlen és lyukasmarkú voltam én is, akár a legtöbb kiskölyök, ebből kifolyólag gyerekkoromban nagy számú vajas kenyeret és tekintélyes mennyiségű könyvet volt szerencsém elejteni - így tehát mindkettőnek a csókolgatásából is rendesen kivehettem a részem.
Indiában egyes hívők a szentkönyveket szokták csókolgatni; így volt ez régen, és így van ma is. Mi azonban nem válogattunk: mindent megcsókoltunk, a szótáraktól kezdve a földrajzkönyveken át Enid Blyton regényeiig és a Superman füzetekig, mindent. Nagy valószínűséggel még a telefonkönyvet is megcsókoltam volna, ha éppen az esik ki a kezemből egyszer.
Mindez jóval azelőtt történt, mielőtt még a lányok csókját megismertem. Azt is mondhatnám - és volna benne némi igazság (már amennyire igazság az, amit egy író írhat) -, hogy miután a lányokat kezdtem el csókolgatni, a vajas kenyérhez és a könyvekhez fűződő intim viszonyom némileg veszített izgalmából. De az ember sohasem felejti el az első szerelmét...
A kenyér és a könyv: a testi és a szellemi táplálék. Mi más érdemelne több tiszteletet, sőt, több szeretetet e kettőnél?
Mindig is megrázó élmény volt számomra olyan emberrel találkozni, akit a könyvek teljesen hidegen hagynak, és aki megvetően semmibe veszi az olvasás és az írás aktusát. Az embert mindig megdöbbenti, ha a szerelmét mások nem látják annyira vonzónak, mint ő. Jómagam az életem során minden könyv közül a regényeket szerettem a leginkább; az utóbbi tizenkét hónapban viszont kénytelen voltam folyamatosan azzal szembesülni, hogy sok millió embertársam szemében a regények teljesen haszontalan és értéktelen dolgot jelentenek. Tanúi lehettünk annak, micsoda elszánt támadásokat lehet intézni egy irodalmi mű ellen. Mivel pedig ezek a támadások egyben a regényírás lényege ellen is irányultak, ráadásul elképesztő kegyetlenséggel, ezért immár elkerülhetetlenné vált, hogy újból kifejtsük, mi is az, ami az irodalom művészetében a legbecsesebb kell, hogy legyen az emberiség számára. Ily módon tehát a támadásokra nem egy ellentámadással válaszolunk, hanem szerelmi vallomással.
A szerelem sok esetben feltétlen odaadással párosul. A szerelmes ember vakbuzgósága azonban különbözik az Igaz Hívőétől, hiszen nincs neki militáns jellege. Könnyen elképzelhető, hogy meglepetést, mi több, döbbenetet kelt bennem, ha valaki egészen másként értékel egy adott könyvet vagy műalkotást vagy akár egy adott személyt; az is lehetséges, hogy az illetőt megpróbálom talán jobb belátásra bírni; végül azonban el tudom majd fogadni, hogy az ő ízlése és a vonzalmai egyedül őreá tartoznak, és nekem ebbe semmi beleszólásom nem lehet. Az Igaz Hívőtől viszont hiába várnánk hasonló józanságot és belátást. Az Igaz Hívő úgy véli, csakis neki lehet igaza; aki pedig más állásponton van, az szükségképpen téved. Az Igaz Hívő mindenáron, akár erő alkalmazásával is meg akar téríteni mindenki mást; ha ez végül mégsem sikerül neki, akkor megvetően a hitetlenség bélyegét süti a többiekre.
A szerelem nem feltétlenül vak. A vallás viszont, jellegéből adódóan a sötétben tapogatózik, ezért „vaktában” cselekszik.
