Augusto Frederico Schmidt
Miért sírnék, hiszen rózsaszín az ég,
s hajnalkák hajladoznak könnyű szélben?
Miért sírnék, mikor boldogság jár az utakon,
és portugál falvak templomaiban szól a harang?
Miért sírnék, ha egyszer a cirkuszok
tele vannak gyerekekkel,
ha a költészet tovairamlik a
soha-többé-hegy kövein?
Miért sírnék, hiszen felhangzik alkonyatkor a klarinét
s miséznek Brazília zugaiban?
Miért sírnék, hisz szűzleányok halnak,
betegek nevetnek,
csillagok nevetnek a júniusi égen?
Miért sírnék, miért,
mikor az úton jázminok nyílnak
s fehér lányok szerelmesek?
Miért is sírnék, Istenem,
ha egyszer boldog vagyok és szegény,
boldog, mint a kórházak ismeretlen szegényei,
mint a vakok, kiknek a fény szebb, mint a fény,
boldog, mint eltartott koldusok,
mint az első csók után megúnt szeretők,
mint váratlanul megtapsolt vén táncosnő,
boldog, mint az alvó rabok –
miért sírnék?
