Karinthy Ferenc
A Meinl kirakatában csinos táblácska hirdette: Ma ingyenes kakaókóstoló. Először barátom vette észre; örökké éhes kamaszok voltunk, cél nélkül lődörögtünk a téli utcákon - némi tanácskozás után beléptünk. Az üzletben jó meleg volt, tálcán, ízléses porcelán kancsóban gőzölgött a kakaó, körötte virágos mintájú csészécskék, csészealjak, ezüstkanalak.
- Parancsoljanak, uraim - jött elénk a segéd.
- A kóstoló...
- Igenis, igenis - és már öntötte is, csudás illatok felhőjében. Lassan, ínyenc módra kortyolgattuk: isteni jó volt, édes, forró, sűrű, zamatos. A segéd, tiszte szerint, csak azt várta, mikor nyeljük le az utolsó csöppet.
- Hogy ízlett? - fordult hozzánk nyájasan; most következett volna a vásárlás.
- Nem is tudom - feleltem töprengve, vontatottan. - Egy ilyen kis csésze, az ember nem is érzi az ízét... Nem lehetne még eggyel?
- Kérem - és újra töltött mindkét csészébe. - Nos?
Barátom kóstolgatta, ízlelgette, arcán furcsa gyanakvással.
- Nincs ebben valami pótanyag?
- Ugyan.
- Én mintha olyasmit éreznék...
- Kérem, az lehetetlen - bizonygatta a segéd. - A legfinomabb minőség, nemes hollandi márka...
- Nem romolhatott ez meg szállítás közben? - akadékoskodott tovább barátom.
- Kizárt dolog: nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.
- Hát persze, lehet, hogy tévedek... Szabad lesz talán még egy kicsit?
A segéd, kissé komoran, harmadszor is megtöltötte a csészéket, mereven figyelte ádámcsutkánkat.
- Nos, hogy ízlik? - kérdezte, mikor ezt is leöntöttük.
- Nem ízlik - közöltük végleges ítéletünket, s távoztunk.
