14
Menekül a nép elől
némelyik poéta,
sutba ül, nem kell neki
hejehuja, séta:
könyv s gond nyűvi s a magány
egyéb tartozéka,
de amit az agya szül,
mégiscsak pocsék a!
15
Nőre nem néz, éhezik
közülük sok: únja
s félve nézi, hogy zsibong
a piac s az utca;
halhatatlan művekért
vájkálnak magukba:
öli őket szorgalom,
megöli a munka.
(Carmina Burana)
Takard föl arcát, és elém borulva
Rémítsen el a hulla.
Mint férfi néz most is reám még!
Megtette a halál már a magáét.
Új életébe süpped, önmagába,
S csöppet se bánja
Se bosszumat, se bűnét - mind a kettő
Számára meddő,
S a változás ünneplő-ijedelmes
Lázában elvesz.
Mit ér, hogy a halál s a vére most a
Sértéseit és szégyenem lemosta?
Bár gyermekek volnánk, mint réges-régen
Künn a cserénynél és a réten -
A vétke s a Sors nem nyomná az elmém,
Könnyen viselném.
Itt állok, ő meg fekszik. Mit akarsz hát?
Takard el arcát.
Robert Browning
Kosztolányi Dezső fordítása
Márton, a szépszemű foltozószűcs fütyörészve haladt el az öreg templom mellett, sőt akkor se hagyta el a fütyülést, mikor tasla kalapját megemelte a Bánatos Szent előtt. De ezt se a jó Isten nem vette rossznéven, se az ő töviskoszorús fia, mert a szűcs az Ave Máriá-t fütyülte.
A vasáros azonban, aki a szemére húzott micisapkában ásítozva támogatta a boltja ajtaját, kicsit megütközött a reggeli fütyülésen. Nagyon rendes embernek ismerte a szűcsöt, sose látta még úgy, hogy több helyet vett volna el az utcából, mint amennyi egy mezítlábas embert megillet, ennélfogva úgy tartotta, hogy jussa van megpirongatni.
- Hová olyan gangosan, Márton? - szólította meg pipaszárvégrül.
- Ide a kukucska-piacra megyek, tekintetes úr - mondta a szűcs tisztességtudóan, s tele volt a szeme fényléssel. Ha csak egy szót szól még a tekintetes úr, kibuggyan belőle az öröm, de a vasáros nem szólt többet, csak megbiccentette a fejét kedvetlenül. Azért volt kedvetlen, mert nem érzett pálinkaszagot Mártonon, és így nem feddhette meg azokkal a szép szavakkal, amiket már elrendezgetett magában.
De azért Mártonnak tovább is csak úgy fénylett a szeme mint az Isten kegyelméből való királyoknak, mikor föltekintik a hadseregüket. Pedig a kukucska-piacon nem szoktak ilyen fényes szemű emberek járni, sőt rendes kiskunok közelébe se mentek. Azok legföljebb csak a sarokról kukucskáltak oda, s azért nevezték kiskunul kukucska-piacnak a rongyosok börzéjét, amit másfelé ócskapiacnak vagy zsibpiacnak hívnak. "Segítsen az Isten a kukucska-piacra" - ez olyan nehéz átok volt a Daru utcában, hogy akinek kiszaladt a száján, az gyónáskor külön töredelmet tett érte. Amiben ugyan lehetett némi kiskun praktika is, hogy hátha ennek a főbenjáró bűnnek előrebocsátása után Agócs főtisztelendő úr nem mutat érdeklődést a gyarlandó embernek a többi parancsolatokhoz való viszonya iránt.
Márton szűcsöt soha az életben nem átkozta meg senki, ő csak Isten rendeléséből szokott ki a kukucska-piacra. Volt ő valaha urak szűcse is, szemefénye a bőrruhákat készítő céhnek, zsinóros magyarban járt, és ezüstből való diókat hordott a mellényén, és akkor ő is csak a sarokról kukucskálta meg a rongypiacot. De aztán elmúlt a céh, a bőrruhát viselő régi urak is igen csak elmuladoztak, s Márton a szegények szűcsévé vált.
- Anyjuk - környékezte meg a feleségét -, mit szólnál ahhoz, ha eladnám ezeket az ezüstgombokat?
- Az esküvőruhájáról valókat - szaladt tele könnyel a szűcsné szeme. - Én nem bánom, de akkor én is eladom a nagy selyemkendőmet.
- Jó - fordította el a szűcs a fejét -, akkor ki bírjuk fizetni a porciót.
Többre nem futotta a bátorsága. A macska kaparta kívül az ajtót, először beeresztette azt, csak azután merte megkérdezni:
- Kiviszed?
- Mit? - kérdezte az asszony.
- A gombokat.
- Hová?
- A kukucska-piacra.
Alázatos, halk beszédű, sovány asszony volt a szűcsné. De most fölszegte a fejét, csattant a hangja:
- Én? Nem vagyok én cigányasszony. Juhász volt az én apám, az anyám is juhászember lánya.
Márton szűcs lehorgasztotta a fejét. Ő csak bevándorolt volt a kiskunok földjén, s ezt néha éreztette is vele az asszony atyafisága. A szűcsné maga nem, de ha megharagították, akkor mindig eszébe juttatta a szűcsnek, hogy juhásznemzetségből való ő, ha mesterember kötötte is be a fejét.
- Tudom, fiam, tudom - békítette a szűcs a kevély asszonyt -, hiszen éppen azért kérdeztem. Hogy világért se te csúfoskodj azzal a piacozással, nem neked való az, majd én teszek azzal próbát.
Jól szolgált a szerencse Mártonnak. Nemcsak a ruhákat meg a gombokat adta el, hanem talált gazdát még a rossz borotvatokra is, amin a Kossuth Lajos képe volt kifaragva, meg az "Éljen a negyvennyolc". Maga faragta ezt Márton fiatal korában, mikor még tisztbéli ember volt a céhben, s egy héten kétszer is simára borotválta az állát. De aztán jött a hatvanhét, Deák fönt járt a császár udvarán, nagy lett a dínom-dánom mindenfelé. A kiskun szűcsök azonban keserves káromkodások közt erős fogadást tettek úgy, ahogy Mártontól látták. Márton a köszörűkövön kalapáccsal verte ki a borotvája élét.
- Hát én most már azért is Kossuth-szakállt eresztek. Szárítsa el az isten a kezem, ha én még egyszer az életben megborotválkozok!
Teltek-múltak az évek, a szűcsnek bele kellett törődni abba, hogy a császárnak semmi ártalmára sincs az ő Kossuth-szakálla. Idővel azt is be kellett látni, hogy a szakáll nem szűcsnek való viselet, mert mindig teleragad subaszőrrel, ami úgy szállong a szűcsök műtermében, mint mezők felett a bikanyál. Örök magyar sors a kiegyezés - a Kossuth-szakállból csak oldalszakáll lett, afféle szőrhíd a negyvennyolc és hatvanhét között. Hanem borotvához csakugyan nem nyúlt többet a szűcs. Borbély kezére adta magát egy héten egyszer, s a kicsorbított borotva rozsdamartan hevert tokjában a gerendán, mint nemes urak kardja a szögön.
Egy hatosra tartotta Márton a kortörténeti emléket a kukucska-piacon, abban a reményben, hogy első szóra odaadhatja öt krajcárért. Azonban rossz szemű volt az ember, aki megvette, s kéthatossal fizetett az egyhatosos helyett, mire pedig Márton ráeszmélt a tévedésre, akkorára nyoma veszett a sokadalomban. A szűcs most már úgy fogta föl a dolgot, hogy ezt a keresetlen pénzt az Isten adta neki - első-utolsó részlete volt ő szent felsége nagy adósságának -, s hálából Istennek tetsző dologba fektette bele. Egy bádog szenteltvíztartót vett a kukucska-piacon, amely azt ábrázolta, miképpen kereszteltetett meg Krisztus urunk a Jordán vizében. Otthon ugyan kiderült, hogy a szenteltvíztartón akkora lyuk van, amin a Jordán vize is keresztülfolyna, de azért így is nagyon illett az a megvakult tükör alá, s minden komaasszonyok által megirigyelt dísze lett a háznak.
Lehet, hogy e műkincs sikere tette műgyűjtővé a szűcsöt, de az is lehet, hogy ez csak alkalom volt a vele született szenvedély kitörésére. Ettől fogva állandó fogyasztója lett a kukucska-piacnak. Ha egy-két krajcárt el bírt lopni magától, azt mind a ponyván árult antikvitásokba ölte bele. Vett lyukas bográcsot és húrjahagyott tamburát, törött handzsárt és rozsdás köpölyözőt, ostyasütőt és hajsütő vasat, hegedűvonót és bábsütő-mintát, s attól se riadt vissza, sőt ebben különös kedve is telt, büszke volt rá, hogy valami olyan is lesz a háznál, amiről senki se tudja megmondani, micsoda. Műgyűjtői szenvedelmében csak két korlátot ismert. Azt, hogy a műtárgy ne legyen drágább tíz krajcárnál, s ne legyen olyan nagy, hogy télen ne lehessen a kabát alá gombolni, vagy nyáron a melles kék kötő alá rejteni. A szűcsné racionalizmusa ugyanis nem kedvezett a műgyűjtésnek, s a kincseket mindig lopva kellett hazahordania, s az udvaron lib-lábolva meglesni a kedvező pillanatot, amikor föl lehetett velük osonni a padlásra, s beduggatni őket a titokőrző nádtetőbe. S ez volt a magyarázata annak, hogy a szűcs mindig válla közé húzott fejjel, óvatos körültekingetéssel szemlélődött a kukucska-piacon, a tilosban járó ember félelmével.
Ameddig a világ világ, az idealizmus mindig lábujjhegyen fog járni a földi téreken.
Ez egyszer azonban olyan fönt hordta a fejét a foltozószűcs a ponyvára került kiskun antikvitások közt, mintha ő hajtaná a Göncöl-szekeret. Gőgös azért nem volt, itt is, ott is vetett egy-egy jó szót az ismerős üzletfeleknek, sőt azokkal a kacsintásokkal se maradt adós, amiket a guggon ülő menyecskék elvártak a népszerű szűcstől. Csakhogy a kacsintásokban most nem volt semmi pajkosság, valami kimondhatatlan gyöngédség fénylett a barna szemekben, mint a vízbeesett nyári csillagokban.
- Nem, most nem érünk rá, engedjetek el minket - ragyogott a kérés a bokros szemöldökök alól.
Hiába kínáltak neki imádságoskönyv formájú butéliákat, hiába próbálták megállítani béklyóval, amivel valódilagosan maga Csehó Pista volt megvasalva, még nemzetiszín kokárdás pipaszárral is hiába kísértették.
- Majd máskor - mosolygott barátságosan a kísértőkre, és ment előre céltudatosan, csörgetve pénzeit a kötőzsebben.
A sor végén állt meg, a ruhásoknál. Kínálgatta ott magát ördögbőrszoknya, piros csíkos strimfli, rossz suba, kaucsukgallér, virágos mellény, gyertyapecsétes frakk, kis fékető, pepitanadrág, perzsiasapka, félpár kesztyű, felemás lakkcipő, selyempruszlik, kék gatya, zöld lajbi, a szűcs elégedetlenül csóválta a fejét.
- Valami úri kalapot láttam én itt a múlt hetekben, Mári néni - mondta a vastag öreg kofának, aki mint valami ikráshal duzzadozott a rongy-óceánban.
- Úri kalap, úri kalap? Nem vélek rá - játszotta meg magát Mári néni a kereskedelem ős ösztönével. - Hacsak...
- Jaj, tán megvette már valaki?
A kofa szétcsapott a rongyok közt, s kihúzott alúlok egy összevissza horpadozott keménykalapot, amit maga se ítélt már a világ szeme elé valónak.
- Hacsak ezt nem gondolja, Márton. Ez egy ténybeli úri kalap, lett volna is már erre vevő, de ezt nem adom akárkinek.
- Mi az ára? - kapta föl a szűcs a kalapot.
- Másnak tizenöt krajcár volna, Márton, de magának megszámítom tízért. Nézze, atlacbélése volt ennek, ugyan a kerületje még most is megvan, csak a közepe esett ki.
A szűcs ürgette-forgatta a kalapot.
- Hát ezek a betűk?
- Mind aranypapírból volt ez, lelkem.
- B. B. B. Mi lehet ez?
- Az, lelkem? Úgy lehet báró Bánhedi Béla.
Báró Bánhidy Bélából akartak akkoriban az urak követet csinálni a kiskunok közt. De a kiskunok nem hagyták Holló Lajost, meg a negyvennyolcat, s még a határból is kizavarták a bárót. A szűcs is segített kergetni, s nem talált rajta semmi hihetetlent, hogy a báró még a kalapját is elhagyta szaladás közben. Ha politikai múltja van a kalapnak, akkor a horpadásokat is meg lehet neki bocsátani. Sőt, azok adják meg a becsét.
- Hm. Én úgy nézem, ez a kalap nem tíz krajcárt ér. Megér ez húszat is.
Mári néni egy szóval se tiltakozott, sőt még tódította is a kalap jelességeit.
- Ilyen kalapja még nem volt, Márton. Ezt hordhatja télen-nyáron, akár bukfencet hányhat benne a szérűn.
Márton fizetett, és vitte a kalapot. De hogy vitte, istenem! Hímes tojást, menyasszonyi fátylat nem vittek még olyan puhán. Két ujja közé csippentve a szélét, hol a szívére tette, hol messzire eltartotta magától, hogy jobban gyönyörködhessen benne. Leheletével fújta róla, inge ujjával törölgette bele a port.
De nemcsak a szűcs vitte a kalapot, hanem a kalap is a szűcsöt. Úgy sietett, hármat is lépett egy nyomba, s befordult a keresztutcába, hogy rövidítse az utat. A vasáros előtt így is el kellett neki menni. Az még most is a boltajtót támogatta, de most már jobb kedvvel. Annak örült, hogy olyan új inast fogadott, akinek jó fogás esik a fülin.
- Kicsi lesz az a kalap magának, Márton - állította meg a szűcsöt.
- Á, hova gondol a tekintetes úr? - tiltakozott ijedten a szűcs. - Úriembernek való kalap ez, nem ilyen magam formájúnak.
- Persze, persze, de hát akkor kinek vette?
- A Ferenc fiamnak, a deáknak - buggyant könnybe az öröm a foltozószűcs szemében. - Olvasta tán a tekintetes úr is az újságban, hogy stipendiumot kapott a negyedik gimnáziumban.
- A maga fia? - fanyalgott a vasáros.
- Az enyim, igenis. Ötven pengő-forintot hozott az haza tegnapelőtt a bizonyítvánnyal, oda is adta az anyjának. No, gondoltam, ezt a nagy örömet megfizetjük a gyereknek. Úri kalappal lepem meg, mondtam az anyjának. Helybenhagyta, hát most viszem neki az örömet. Szaladok is, hogy még ágyban érjem. Ezt lássa meg először, ha a szemit kinyitja a lelkem.
Szaladt is, de azért a nagy-patika tükörablaka előtt csak megállt egy percre. Hogy állna őneki az úri kalap? Kipróbálhatja azt az olyan apa, akinek úri fia van. Hát még ha anyjuknak megmutatná magát benne! Tíz lépés ide mindössze, a harmadik a kenyereskofák sorában.
Már le is vette a maga tasla kalapját, mikor megszólalt az ótemplom órája. Nyolcat ütött. A szűcs legyőzte az ördög incselkedéseit, és most már csakugyan szaladt hazafelé. Jaj, csak még alva találná az úri fiát!
Úgy találta. A gyerek boldogan aludta a szalmavackon az első vakációs reggel álmát. Kócos, fekete haját, keskeny, sápadt arcát hiába birizgálta a zsalugáter résein keresztül a júliusi nap aranyseprűje.
- Fercsikém! - állt oda a szűcs az ágy fejéhez, s gyöngéden megrázta a vánkos sarkát. - Fercsikém!
Fercsike nem mozdult. Csak vánkostársa, a nagy fehér macska emelte fel gömbölyű fejét.
A szűcs most már a fiú vállát kezdte simogatni.
- Fercsikém, nézd csak, mit hoztam neked! Hallod, lelkem, hallod?
Most már fölneszelt a gyerek. Álmos hunyorgással nyitotta föl a szemét, amely barna volt és aranypettyes, mint a szűcsé.
- Tessék?
A szűcs letérdelt az ágy fejéhez, úgy gügyögött föl a gyerekhez.
- Nézd-e, mit vettem én az én jó kis fiamnak, úri kis fiamnak? Úri kalap, látod-e?
Föltartotta a kalapot. A fehér macska abbahagyta az ásítást, és villogó szemmel szaglászni kezdte. Egérszagúnak érezhette. A gyerek tágra kerekedett szemmel nézte a kalapot.
- Mi ez? - kérdezte mogorván.
- Úri kalap, mondom. Teneked. Tedd föl hamar, majd meglátod, milyen úr leszel benne. Mint a Tóth ügyvéd úr fia.
A gyerek fölült az ágyban. Barna szemét feketére futotta a düh, kioltva benne az aranyszikrákat.
- Vigye innen - fakadt ki a suhanckor kegyetlenségével -, mit tud maga ehhez?
- Nézd, Fercsikém - halkult el a szűcs hangja -, azt gondoltam... örülsz neki... Bánhedi báró viselte ezt a kalapot...
- Mondom, ne csináljon belőlem maskarát - ripakodott a szűcsre az úri fia, s úgy ütötte ki az apja kezéből az úri kalapot, hogy begurult az asztal alá.
A szűcs utána kuporodott, fölemelte, megtörülgette a könyökével, és lehajtott fejjel sompolygott ki vele a szobából. Halálos fájdalom volt a szemében, mikor odapillantott az ágyra:
- Jót akartam én neked, kisfiam.
A tacskó visszazuhantotta a fejét a vánkosra, és mormogva húzta magára a paplant.
Az úri kalap nagyon mélyre lemerült az idő tengerében. Csak húsz esztendő múlva verődött fel újra, mikor a szűcsék úri fia hazament látogatóba, kezet csókolni az öreg embernek, meg az öreg asszonynak. Már akkor embernyi ember volt, fehér csíkok ezüstellettek a fekete hajában, az Úristen simogatásának ujjnyomai.
Az öreg foltozószűcs éppen a szőlőcskét permetezte. Olyan uniformisban, amilyent a gáliccal való művelkedés kíván: feltűrt gatyában, hitványos ingben, hátán a rézputtonnyal. Hanem a fején keménykalap volt, szép égkékszínű, a rákristályosodott méreg-permettől. Olyan felszerelési tárgy, amit nem ír elő semmiféle szőlészeti rendtartás.
- De furcsa kalapja van, édesapám - mondta a fehérfejű, fáradt fiú a dereshajú, friss-szemű kis öreg embernek.
A friss szemek szégyenlős-szomorún elködösödtek.
- Úri kalap volt ez valamikor, fiam. Valamiféle báróé volt, nem tudom már a nevét, követ akart az lenni minálunk...
Nem mondta tovább, elment a másik pásztába, császárszilvát szedni a fiának, mert "tudom, fiam, hogy kiskorodban is csak ezt az egyfajta szilvát szívelhetted".
A fiú előtt mintha hirtelen magnézium-fény lobbant volna föl, a szeméhez kapott. Látta magát a szalmavackon, kócos kis deáknak, s látta az apja szemében frissnek a halálos fájdalmat, amely most már szégyenlős szomorúsággá öregedett. Nagy fájás nyilallt a szívébe, és abban a percben odaadta volna a hátralevő életét, ha tizennégyéves korában fejébe tette volna az úri kalapot.
Most már harmincnyolc esztendeje ennek a júliusi reggelnek, sokszor megrongálhattam azóta az isteni és emberi törvények szöges drótkerítéseit, de ezt az egy bűnöm tudom, amely ha eszembe jut, mindig sírhatnékom van. Annál keservesebben, mentül közelebb érek a nagy ágyhoz, amelyikbe az öreg szűcsék előrementek.
Most pedig az juttatta eszembe a vétkemet, hogy Halász Aladárné úrasszony elküldte nekem a fiacskája arcképét. Drága, mosolygó kis ember Halász Tamáska, egy-két araszttal nagyobb a vadember nevezetű anyaszomorítónál, pizsamában, vállra vetett nagy kabátban, görbe bottal és - úri kalapban, amely a füleit is eltakarja a huncut kis arcnak.
- Micsoda kosztüm ez? - csodálkozott rá az anyukája, ahogy az imposztor megjelent a verandán.
- Én most Móra Ferenc vagyok - mondta sose látott kis barátom, akinek ártatlan életét én is segítek rongálni az olvasókönyvében - megyek ásatni.
- Ebben a kalapban?
- No hallod, egy múzeumigazgató!
Kis Tamásom, anyukád nem mert kiábrándítani, helyette megteszem én ezzel a vallomással. Tedd el, s majd mikor olyan öreg leszel, mint én, akkor érted meg a tanulságát:
- Akkor szeretnek bennünket igazán, mikor már nem vagyunk, s nem az örömekért, amiket mi adtunk, hanem a fájdalmakért, amelyeket mi kaptunk.
Móra Ferenc
Ha az ember színlel dolgokat, akkor az egész élete rettenetes munka lesz. Ötvenéves korukra már nagyon, nagyon fáradt színészek az emberek. Úgy ötven évig lehet színészkedni. Azután már nagyon elfárad az ember.
Ha viszont az ember nem színészkedik, és két ember talál egy valódi kapcsolatot, akkor az a kapcsolat nem fárasztó, hanem éltető. Van valami energia, ami megtölti azokat, akik valódi kapcsolatban állnak.
Mondjuk, hogy van egy kút, ahova nem lehet egyedül menni. Ha az ember egyedül megy ahhoz a kúthoz, akkor semmit nem kap. Ketten vagy többen kell odamenni, és akkor mindenki egyszerre kap energiát. Egyszerre kapja a vizet. Én nem vagyok katolikus, de Krisztus pontosan ugyanezt mondta. Azt mondta, hogy ahol két vagy több ember összegyűlik az ő nevében, akkor ő is ott lesz. Ha van egy közösség és ez egy valódi közösség, akkor éltet. Ha pedig hamis a közösség, akkor hamar meghalunk. Vagy nagyon fáradtak leszünk.
---
Vannak olyanok, akik például börtönbe kerülnek, mert csak a börtönben érzik biztonságban önmagukat. Ott biztonságérzetük van, mert az egy tartály. Az egy olyan tartály, olyanok a falai, hogy onnan nem lehet kitörni. Ők a maximális biztonságot csak a börtönben tudják érezni. És vannak olyanok, akik rettenetesen félnek attól, ami bennük van, és csak akkor tudnak végre relaxálni, hogyha zárt osztályra kerülnek. Csak a zárt osztály tudja őket tartani, nincs olyan anya, nincs olyan apa, nincs olyan szerető, aki őket ölelve meg tudná tartani, mert úgy érzik, ha feldühödnek, akkor vége a kapcsolatnak. Vagy ha sírnak, akkor vége a kapcsolatnak.
Szerintem egy ilyen zárt hely, mondjuk egy nagyon jó, első osztályú hotel, ahol a szobák falai gumiból vannak, sokkal jobb lenne. Az ember bemehetne oda, amikor éppen egy tartályra lenne szüksége, de nem lenne zárt, hanem egyszerűen be lehetne menni oda pár órára, és aztán ki is lehetne jönni onnan. Szerintem szükségünk van arra, hogy legyen valami tartály, amiről tudjuk, hogy onnan nem tudunk kitörni, és amelyben olyanok lehetünk, amilyenek vagyunk. Amikor pedig túl vagyunk rajta és kinyitjuk a szemünket, akkor valaki van ott, aki még mindig szeret minket. Ez a normális gyerek-anya élmény.
---
Katolikus barátaim nekem gyakran azt mondják, hogy mi, egyének, sejtek vagyunk Krisztus testében. Így felmerül a kérdés, hogy melyikünk ráksejt, és melyikünk nem ráksejt? A ráksejt az a sejt, aki nincs összeköttetésben azzal a princípiummal, ami éltet engem. Tehát van néhány milliárd sejtem, és azok úgy vannak szervezve, hogy engem éltessenek. Én élek a sejtjeimben, a sejtjeim élnek bennem. Na most egy olyan sejt, aki elválasztja magát a többitől, az kiesik abból a princípiumból, ami engem éltet. És akkor elkezd nőni, szaporodni magányosan, önzően, kapitalista módon, és halvány gőze nincs, nem is érdekli, hogy a környezetével mit csinál. Tehát a ráksejtek teljesen lerombolják a saját környezetüket, csak nőnek, nőnek, de nem harmonikusan nőnek és halnak meg, mint a többi sejtjeim. Minden hét évben új vagyok materiálisan, de ami engem összetart, az az életséma (görögül telosz), ami én vagyok, és azok a sejtek, amik élnek bennem, és kommunikálnak egymással. Van tehát egy összhang. Azok a sejtek én vagyok. De a ráksejt csak egy önző, izolált sejt.
Ha én az életemben elválasztom magam a többi embertől, és csak azzal foglalkozom, hogy én éljek, akkor nagyon nagy veszélyben vagyok, mert akkor a sejtjeim pontosan ugyanazt tehetik, amit én csinálok. Elkezdik izolálni magukat, és akkor valami történik, aminek semmi köze nincs az én életemhez, sőt, le fogja azt rombolni. A gyógyító princípium, amit Simontonék tanítottak nekem, az az, hogy ha valaki ilyen helyzetben van, mint ez a negyvenéves ember, aki eljött hozzám, akkor esetleg az segíthet, ha kinyílik a többi ember felé.
Ha nem saját magáról gondolkozik, hanem talál valamit, amiért érdemes összeköttetésbe lépni a világgal, vagy más emberekkel. Még az is, hogy eljött hozzám, egy új kapcsolat lehetősége.
A másik dolog, amire rájöttem, és ez mindenféle betegséggel kapcsolatban így van, hogy van az emberben valami, amit úgy nevezhetünk, hogy életakarás, élni akarás. Ha valóban van bennem élni akarás, akkor valószínű, hogy általában egészséges leszek. Hogyha valami miatt úgy érzem, hogy most már nem akarok élni, nincs értelme élni, akkor egyre betegebb leszek. Vannak, voltak olyan orvosok, akik írtak arról, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy mivel beteg az ember, az orvos feladata az, hogy úgy beszéljen a beteggel, hogy fellángoljon a beteg életereje vagy életakarása. És mi lenne az, ami növelné valakinek az élni akarását?
Például, ha beteg vagyok, akkor nem motivál, hogy elképzelem, hogy egészséges leszek. Az motivál, ha tudom, hogy mire használnám az egészséges énemet, ha egészséges lennék. Ha tudom, hogy mi lenne az, amiért érdemes lenne egészségesnek lenni.
Emlékszem, amikor egy nőtől, aki beteg volt, megkérdeztem, hogy mit gondol, mi lenne az? Erre azt mondta, hogy ha egészséges lennék, akkor kitakarítanék. Mondtam, hogy az nem jó…
---
Ha azt mondom, hogy nem tudok kijönni valamilyen szituációból, akkor arról is kell gondolkozni, hogy mit jelent, hogy ezt mondom. Olyan könnyű mondani dolgokat, amik semmit nem jelentenek. Mert ha nekem valahonnan, valamiből ki kell jönnöm, az azt jelenti, hogy valamiben benne vagyok. De hát miben vagyok benne? Hogy jutottam bele? A nyelv nagyon könnyen elsiklik az ilyen dolgok felett.
Például, felfedezhet az ember egy hazugságot is. Mondjuk, hogy cigarettázom. És ahogy cigarettázom, azt mondom nektek, hogy nagyon szeretnék nem cigarettázni. „Rettenetes, hogy mit csinál a tüdőmmel, köhögök és mégsem tudok leszokni a cigarettáról!” Szerintem ezzel a dologgal valami nem stimmel. Mert ha az, amit csinálok, és az, amit mondok, nem ugyanaz, akkor egy élő hazugság vagyok.
Ezt kétféleképpen lehet tisztázni, és az, hogy tisztázom-e, csak rajtam múlik.
Az egyik lehetőség az, hogy cigarettázom. Te erre azt mondod nekem: - Te cigarettázol? Hát ez rettenetes, tüdőrákban fogsz meghalni! Én erre így válaszolok: - Te azt hiszed, hogy engem az érdekel? Azt hiszed, hogy én hülye vagyok? Cigaretta nélkül az élet nem ér semmit! Inkább cigarettázom, és rövid az életem, mint hogy nem cigarettázom, és hosszú!
Hát ezt megértem. Ha valaki ezt így végiggondolja, és így ki tudja mondani, akkor az, amit mond, és az, amit csinál, az ugyanaz. Így rendben van.
A másik lehetőség, hogy valaki, aki cigarettázik, rájön, hogy cigarettázni nagyon rossz, és azt mondja: - Többé nem cigarettázom! Nem jó cigarettázni, nem cigarettázom!
Ez is rendben van.
De az, hogy nem cigarettázom, és azt mondogatom, hogy jaj, de jó lenne cigarettázni, vagy cigarettázom, és azt mondom, hogy jaj, de jó lenne, ha nem cigarettáznék – mindkettő hülyeség! Mindkettő hazugság.
Ha egy valamire emlékeznétek ebből a beszélgetésből, szerintem a következőre lenne nagyon jó emlékeznetek. Ha valakivel találkozom, aki valamit mond, és más valamit tesz, akkor nagyon kell arra vigyázni, hogy arra figyeljek, amit tesz. Nem arra, amit mond. Mert azok az emberek az életünkben, akik mást mondanak, mint amit tesznek hipnotizálnak minket. A szavak hipnotizálnak, hogy ne figyelj arra, amit csinálok, figyelj inkább arra, amit mondok. Tehát ha nem akarsz hipnózisban lenni, akkor soha ne arra figyelj, amit az emberek mondanak, hanem mindig arra figyelj, amit csinálnak.
Feldmár András: Feldmár mesél
Skinner azt mondta, hogy a szabadság egy illúzió és a szokás a realitás. Szerintem pedig a szokás egy illúzió, és a szokásból fel lehet ébredni a szabadságba. És a szabadság az egyetlen realitás. Tehát minden pillanat az a pillanat, amiben az ember egészen más lehet, mint az elmúlt pillanatokban.
Nagyon meglepő rájönni arra, hogy mennyi szokás van az életemben vagy a ti életetekben. A szokás olyan, hogy ha választanom kell, akkor mindig erre megyek. Annyira beidegződött ez a szokás, hogy csak megyek gyorsan és nem is látom, hogy lehetne másfelé is menni. Ha szokásoktól akarok megszabadulni, akkor le kell lassulni. Legalábbis annyira, hogy lássam, van más választásom is. Még akkor is, ha minden sejtem erre akar menni, mert mindig erre mentem, legalább meglátom, hogy most, ebben a pillanatban arra is mehetnék.
Terapeutaként bátoríthatok valakit arra, hogy csak egyszer, véletlenül, ha éppen úgy gondolja, akkor menjen abba az irányba. Csak egyszer ne arra menjen, amerre mindig megy. Olyankor az ember azt gondolja, hogy most darabokra törik a világ, mert addig mindig ugyanarra ment. De ha az ember megszabadul, és egyszer másik irányt választ, akkor legközelebb még mindig mehet arra, amerre azelőtt. Ez a választás. Meglátni vagy belátni, hogy van egy szokásom, nem elég arra, hogy meg is szabaduljak tőle. Kell valami akarat, kell valami energia ahhoz, hogy megszabaduljak a szokásom vonzásából.
Feldmár András
Az ember feje nem füge, hogy másik nőhetne helyette, ha levágják.
Móra Ferenc
Adj egy szilárd pontot, és én kimozdítom a helyéből a földet!
Arkhimédész
Love isn't true, it's just something that we do.
Madonna
Istenem, adj lelki nyugalmat, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, melyeken nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azokon, amelyeken változtatni tudok, és bölcsességet, hogy az egyiket a másiktól meg tudjam különböztetni.
Christof Friedrich Oetinger
Ne menj előttem: lehet, hogy nem tudlak követni! Ne gyere mögöttem: lehet, hogy nem tudlak vezetni! Gyere mellettem és légy a barátom!
Albert Camus
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra,
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor,
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
A bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
De hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.
…a kölyök (…) vízbe fullad, hogy beléharaphasson a vízben tükröződő holdba.
Rudyard Kipling
1
Odakinn már setteng a reggel,
és a parton túli hegyekkel
aranyszárnyu szellők játszanak.
Így fekszem, ringó félhomály van,
a körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;
végigkutatja fekhelyem és
az ablak most csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben lengő lobogó.
2
Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,
s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.
3
Tegnapi ujság fekszik a földön,
alvó címeit most ujraköltöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes Politika.
Már figyelem a távol híreket,
már egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,
s ujjamig szalad az idegesség.
(Radnóti Miklós)
Tudjuk megbecsülni, s ha kell, dicsérni mások kiválóságát.
Ami igazán jó, ami igazán nagy - ritka; de látni, felismerni a kiválóságot, nagy lélekre vall.
A más iránt érzett megbecsülés egy neme az önbecsülésnek.
Aki ismerni szeretné a többieket, legelőször ismernie kell önmagát.
Az önismeret az ember fokmérője. Az okos ember tudja, hányadán állnak a dolgok, s hol a helye a világban - ez megvédi szívét a lassan, vagy a soha be nem gyógyuló sebektől, és szellemét az emberhez méltatlan gondolatoktól.
(Tatiosz)
A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz, és egyszerre semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely a leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása.
Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik és amit megteremt, műalkotás, tettet, gondolatot: valódi és igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik; csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek, képzeletnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.
(Weöres Sándor)
Bizonytalan helyzetben tartsd a repülési magasságot. Az éggel még soha senki nem ütközött.
Vissza-előre egy-idő az út -
ki is, be is szorítóba fut -
(Henrik Ibsen)
Az orchidea nem veszíti el illatát, csak mert senki sem szagolja, a csónak nem süllyed el, csak mert senki sem ül benne. A bölcs nem hagyja el az Utat, csak mert senki sem ismeri azt. A természet által van ez így.
(Lao-ce)
szétnyitott ujjak
között - pont úgy zuhanok
ahogy hullni hagysz
(Pookah: http://tizenhet.freeblog.hu/)
